Várostörténet

Múlt - a városalapítás előtt

Kazincbarcika utcái, parkjai épületei szelíden simulnak a Sajó-völgyi dombvidék lankái közé a Bükk hegység és a Sajó folyó találkozásánál.

A városnak nevet adó települések közül Sajókazincot 1240-ben említik először a források Cozonch néven. 1576-ban már önálló egyházközség, amelynek fíliái Barcika, Berente, majd a közeli Szuhakálló is.

A 19. század közepén Sajókazinc már jelentős agrártelepülés, ahol a falu birtokosai az 1850-es években bányát nyitnak. A település neves szülötte Egressy Béni, a Szózat zeneszerzője.

A diósgyőri és ózdi vaskohászat fejlődése keresletet támasztott a Sajó-völgy ásványkincseire, amelynek eredményeként az itt lakók télen a bányában, tavasztól őszig a mezőgazdaságban és erdőgazdaságban dolgoztak. A vasútvonal az 1870-es években épül ki, ami bekapcsolta a térséget az ország vérkeringésébe.

Az I. világháborút követően 1921-ben a Sajókazinchoz közeli Berentén alapította Kandó Kálmán az Imperiál petrolkémiai alapon működő szénlepárlót, amely a nehézipar első jelentős beruházása volt a régióban. Erre az időszakra tehető a kiserőmű megépítése is, amely elektromos árammal látta el a környező településeket, bányákat és ipari üzemeket.

Barcika, a másik névadó település, Alsó- és Felső-Barcika összeolvadásával alakult ki. A 19. században már jómódú agrártelepülés, amelynek hangulatos, tornácos lakóépületei még ma is láthatóak a történelmi városrészben.

Városalapítás

A II. világháború után az ország erőteljes és gyors iparosításba kezdett, amelyben fontos szerepet töltött be a Sajó-völgy a jó közlekedési és földrajzi adottságaival, a már meglévő bányászattal. A térségbe tervezett ipari koncentráció (hőerőmű, szénosztályozó, bányagépjavító, kokszolóüzem és műtrágyagyár építése, újabb bányák megnyitása) azzal járt együtt, hogy egy új várost kellett építeni.

1947-ben közigazgatásilag összevonták Sajókazincot és Barcikát, majd az összevont települések 1948 óta viselik a Kazincbarcika nevet. A települést 1954-ben egyesítették Berentével, és ekkor nyilvánították várossá. A várossá alakuláskor a közigazgatási területe 4600 hektár volt Kazincbarcikának, a lakosságszáma elérte a 12 000-et.

Az ötvenes évek a nagyipari üzemek (a Borsodi Vegyi Kombinát /mai BorsodChem Zrt./, a Borsodi Hőerőmű, a szénosztályozó) építésének, valamit az ország legnagyobb lakásépítési programjának az időszaka. A hatvanas években már lakják a Lenin utat, a Május 1. utat, az Építők útját és Hámán Kató utat. A város Kelet-Magyarország egész területéről érkező bevándorlók otthonává vált.

A Borsodi Vegyi Kombinát már akkor is meghatározó szerepet játszott a város életében. Több ezer munkahely létesítése mellett számos intézményt, sportegyesületet működtetett, és részt vett a település építésében. A városi szerepkörű intézmények kiépülésével Kazincbarcika funkcionális értelemben is várossá vált.

A település tervezői különös gonddal ügyeltek arra, hogy az épületek, közintézmények emberléptékű méretben, szellősen, sok zöldfelülettel, parkkal körülölelve épüljenek. Ezt a városépítési filozófiát 1982-ben Hild-emlékéremmel ismerték el.

A nyolcvanas évek óta Kazincbarcika Tardona felé terjeszkedik, itt alakult ki egy kertvárosi negyed, ami jól megfér a falusias településrésszel, a szocialista-realista belvárossal és az iparosítás panelotthonaival.

Népesség, vonzáskörzet

Kazincbarcikának jelenleg mintegy 28 ezer lakosa van és komoly kihívást jelent a népesség megőrzése. Ugyanakkor jelentősnek mondható Kazincbarcika vonzáskörzete, hiszen 20 km-es körben található Putnok (6700 fő), Rudabánya (2500 fő), Edelény (9700 fő), Sajószentpéter (11 700 fő) városok, valamint Ózd (33 500 fő) és Miskolc (160 000 fő) elérhető távolságban vannak a munkaerővonzás szempontjából. A környék kisebb és nagyobb településeiről Kazincbarcikára tömegközlekedés segíti a munkába járást.